Justin lépett be először majd "udvariasan" beinvitált.
~*~
Amikor beljebb értünk a konyhába, észrevettem, hogy egy lány is tartózkodik rajtunk kívül a helyiségben. Hosszú fekete haját kontyba tűzte a feje tetejére, fekete ruhát viselt, habár fegyverei nem voltak; de neki is jelek borították karját. Irigylésre méltóan magas volt, és tökéletes testalkata. Egy kis súlyfelesleg sem volt rajta. Bezzeg én..
-Melissa!-röhögött Justin.-Abból senki nem fog enni, ugye tudod?
-Sziasztok..-morgott. Aztán meglátott engem.-Ez meg ki?! A törvény szerint nem hozhatunk mondénokat az Intézetbe!!
Végigmért, majd undorral az arcán, visszafordult Justinhoz.
-Nem mondén.
-Akkor mégis mi?
-Na látod, ezért is hoztam ide! Szóval, hol van Hodge?
Ahogy a mondat végére ért, az ajtó kivágódott, és egy őszes hajú, jó vágású idős férfi lépett be rajta.Gondolom ő..
-Hodge!
-Melissa..abból fog bárki is enni, aranybogaram? Tudod hogy jártunk legutóbb amikor a te főztödet ettük.-nézett rá sajnálóan.-Apropó! Hol van Markus?
-Itt vagyok!-Jött egy szintén fekete hajú fiú a konyhába; közben egy lapot lengetett ujjai között.-Gondoltam, éhesek vagytok ti is....hát ő, ki?-Hodge felém pillantott, úgy látszik eddig nem zavarta jelenlétem. Minden szempár rámszegeződött.
-É-én...
-Ő, Lisa..-sóhajtotta Justin.
-Elisabeth Fray! De szólítson csak Lisának!-nyújtottam oda kezem.
-Mit csinálsz?-suttogott Justin.
-Örülök, Lisa.-mosolygott a férfi, közben mutatóujjával eltolta a tenyerem.-Miben segíthetek?
-Ami azt illeti..én sem tudom.-néztem Justinra.
-Nem hinném hogy ember. Talán, ha segítenél, kideríthetnénk hogy miért került a mondénok világába; és hogyan.
-Gyertek utánam.-legyintett.
Végig mentünk a hosszú folyóson, míg nem egy könyvtárban kötöttünk ki.
Követtük őt Justinnal, a többiek maradtak. Végigsétáltunk a lámpákkal kivilágított folyosón, míg nem egy könyvtárban kötöttünk ki. Hodge az asztalához sétált, majd kutakodni kezdett. Érdeklődve néztem körül a nagy "teremben".
-Meg is van!-tartott egy könyvet a kezében. felemelte, majd lefújta róla a vékony porréteget.-Tessék!-nyújtotta felém. Kivettem kezéből, majd óvatosan lapozni kezdtem. Minden oldalon Árnyvadászok képei voltak, felcímkézve neveikkel.
-Látsz esetleg, ismerős arcot?
Lassan megráztam fejem. Mindannyian idegenek voltak számomra. Justinra néztem, aki miközben engem nézett, erősen merengett valamin.
-Mi lenne ha rajzolnánk rá egy rúnát?-kérdezte.
-Nem tehetjük. Ha nem Árnyvadász, bele is halhat.
Eszembe jutott anya. Ő segíthet megválaszolni ezt a kérdést..talán. Azt mondta forduljak hozzá, ha szeretnék. Elérkezett az alkalom.
-Mennem kell.-szóltam félénken.
-Persze, elkísérlek!-helyeselt Justin.
Nem ellenkeztem, valamiért jobban érzem magam, ha ő is mellettem van.
Együtt sétáltunk végig az utcán, közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Valami szöget ütött a fejembe. Tisztán emlékszem, hogy reggel úgy indultam el, hogy magammal hoztam a táskámat is; aminek nyoma veszett. Talán Simonnál maradt.
-Justin, ami azt illeti, nekem még be kéne ugranom Simonhoz...és ha nem szeretnél..
-Nem gond, menjünk.-kérdően néztem rá, de ő csak egy mosollyal nyugtázta a helyzetet. Nem firtattam a dolgot.
Amikor a házhoz értünk, hangosan kopogni kezdtem Simonék ajtaján. Ha jól emlékszem az anyukája nincs itthon, mert dolgozik, így valószínűleg más nem nyithat ajtót Simonon kívül.
-MEGYEK MÁÁR!-kiabálta, majd ajtót nyitott.-Lisa?
-Sziia, nem maradt nálad véletlenül a táskám?-összeráncolta szemöldökét, majd biccentett fejével. Amikor hátra pillantottam, Justinak hűlt helye maradt. Ennyit az udvariasságról.
-Ami azt illeti, nálam van a táskád. Ott hagytad a parkban. Hívni akartalak, de a telefonod is benne volt, szóval...-nyitott be a szobájába, majd megállt.
-Simon mi a baj?-néztem az előttem álló fiúra. Teste eltakart, ezért nem tudtam mi zajlik odabent.
-Nem tudom mi tetszik ebben a szobában..vékony kockaréteg borít mindent.-mondta egy ismerős hang. Félreállítottam magam elől Simont, majd a szobába léptem.
-Justin?! Te mégis hogy a fenébe jöttél be?-néztem az ablak párkányon ülő fiúra.
-Az ablakon keresztül?.-mondta szarkazmussal a hangjában.
-Lisa, mégis ki ez a gyerek? Most már ilyen rossz gót rockker csávókkal lógsz vagy mi van??
-Majd megmagyarázom, de mennem kell. Otthon majd írok.-mosolyogtam rá, majd puszit nyomtam arcára.
Biccentettem Justinnak, aki vett egy fordulatot, majd kiugrott az ablakon. Hirtelen nem kaptam levegőt. Mint akit kilőttek, szaladtam oda az ablakhoz. Ő ott lent állt, és mosolygott. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy nem esett baja. Elköszöntem Simontól, majd kisiettem az utcára. Justin még mindig ugyanott várt rám. Odamentem hozzá, majd jól oldalba löktem.
-Többet ne hozd rám a szívbajt..-mondtam neki.
-Értem nem kell aggódni.-kacsintott, majd elnevette magát.
Amikor a házunkhoz értünk, Justintól is elbúcsúztam, majd az ajtóhoz vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót, majd bekukkantottam rajta. Az előszobában nem volt senki. Érdekes.
-Megjöttem!!-kiabáltam.
-A nappaliban vagyok!!-kiabált vissza.
Anyához vettem az utat, majd a mellette lévő bőrkanapéra ültem.
-Nem szeretnél mondani nekem valamit?-kérdeztem.
-Mire gondolsz?
-Anya, már nem hazudhatsz nekem többet!-förmedtem rá.-Mit titkolsz előlem?
-Figyelj..tudom, már rég el kellett volna mondanom, de nem volt hozzá elég merszem. Elég nagy vagy hozzá hogy tudd az igazságot...
Amikor annyi idős voltam mint te, szerelmes lettem egy fiúba.. Sebastian Verlacnak hívták.Boldogok voltunk együtt, szerettük egymást. Minden jól alakult egészen addig, míg ki nem derült mi is valójában. Kötelessége volt, a szülei által kiválasztott lányt feleségül vennie. Sokat szenvedtem emiatt.Egy lelki roncs voltam akkoriban. Született egy gyermekük; egy kislány. Amikor háború dúlt a városukban, rám bízták a őt. Azt mondták visszajönnek, ha rendbe jönnek a dolgok. Ez a kislány..-sóhajtott.-bearanyozta a mindennapjaim. Az édesapjára ütött.Aztán jött a rossz hír... mindketten meghaltak...Lisa, te az ő gyermekük vagy.
Könnyek folytak végig az arcomon,fájt az igazság. Alig hittem a fülemnek. De fel kellett tennem a kérdést.
-Mert mi volt valójában az apám?-kérdeztem szipogva.
-Árnyvadász
-É-én...
-Ő, Lisa..-sóhajtotta Justin.
-Elisabeth Fray! De szólítson csak Lisának!-nyújtottam oda kezem.
-Mit csinálsz?-suttogott Justin.
-Örülök, Lisa.-mosolygott a férfi, közben mutatóujjával eltolta a tenyerem.-Miben segíthetek?
-Ami azt illeti..én sem tudom.-néztem Justinra.
-Nem hinném hogy ember. Talán, ha segítenél, kideríthetnénk hogy miért került a mondénok világába; és hogyan.
-Gyertek utánam.-legyintett.
Végig mentünk a hosszú folyóson, míg nem egy könyvtárban kötöttünk ki.
Követtük őt Justinnal, a többiek maradtak. Végigsétáltunk a lámpákkal kivilágított folyosón, míg nem egy könyvtárban kötöttünk ki. Hodge az asztalához sétált, majd kutakodni kezdett. Érdeklődve néztem körül a nagy "teremben".
-Meg is van!-tartott egy könyvet a kezében. felemelte, majd lefújta róla a vékony porréteget.-Tessék!-nyújtotta felém. Kivettem kezéből, majd óvatosan lapozni kezdtem. Minden oldalon Árnyvadászok képei voltak, felcímkézve neveikkel.
-Látsz esetleg, ismerős arcot?
Lassan megráztam fejem. Mindannyian idegenek voltak számomra. Justinra néztem, aki miközben engem nézett, erősen merengett valamin.
-Mi lenne ha rajzolnánk rá egy rúnát?-kérdezte.
-Nem tehetjük. Ha nem Árnyvadász, bele is halhat.
Eszembe jutott anya. Ő segíthet megválaszolni ezt a kérdést..talán. Azt mondta forduljak hozzá, ha szeretnék. Elérkezett az alkalom.
-Mennem kell.-szóltam félénken.
-Persze, elkísérlek!-helyeselt Justin.
Nem ellenkeztem, valamiért jobban érzem magam, ha ő is mellettem van.
Együtt sétáltunk végig az utcán, közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Valami szöget ütött a fejembe. Tisztán emlékszem, hogy reggel úgy indultam el, hogy magammal hoztam a táskámat is; aminek nyoma veszett. Talán Simonnál maradt.
-Justin, ami azt illeti, nekem még be kéne ugranom Simonhoz...és ha nem szeretnél..
-Nem gond, menjünk.-kérdően néztem rá, de ő csak egy mosollyal nyugtázta a helyzetet. Nem firtattam a dolgot.
Amikor a házhoz értünk, hangosan kopogni kezdtem Simonék ajtaján. Ha jól emlékszem az anyukája nincs itthon, mert dolgozik, így valószínűleg más nem nyithat ajtót Simonon kívül.
-MEGYEK MÁÁR!-kiabálta, majd ajtót nyitott.-Lisa?
-Sziia, nem maradt nálad véletlenül a táskám?-összeráncolta szemöldökét, majd biccentett fejével. Amikor hátra pillantottam, Justinak hűlt helye maradt. Ennyit az udvariasságról.
-Ami azt illeti, nálam van a táskád. Ott hagytad a parkban. Hívni akartalak, de a telefonod is benne volt, szóval...-nyitott be a szobájába, majd megállt.
-Simon mi a baj?-néztem az előttem álló fiúra. Teste eltakart, ezért nem tudtam mi zajlik odabent.
-Nem tudom mi tetszik ebben a szobában..vékony kockaréteg borít mindent.-mondta egy ismerős hang. Félreállítottam magam elől Simont, majd a szobába léptem.
-Justin?! Te mégis hogy a fenébe jöttél be?-néztem az ablak párkányon ülő fiúra.
-Az ablakon keresztül?.-mondta szarkazmussal a hangjában.
-Lisa, mégis ki ez a gyerek? Most már ilyen rossz gót rockker csávókkal lógsz vagy mi van??
-Majd megmagyarázom, de mennem kell. Otthon majd írok.-mosolyogtam rá, majd puszit nyomtam arcára.
Biccentettem Justinnak, aki vett egy fordulatot, majd kiugrott az ablakon. Hirtelen nem kaptam levegőt. Mint akit kilőttek, szaladtam oda az ablakhoz. Ő ott lent állt, és mosolygott. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy nem esett baja. Elköszöntem Simontól, majd kisiettem az utcára. Justin még mindig ugyanott várt rám. Odamentem hozzá, majd jól oldalba löktem.
-Többet ne hozd rám a szívbajt..-mondtam neki.
-Értem nem kell aggódni.-kacsintott, majd elnevette magát.
Amikor a házunkhoz értünk, Justintól is elbúcsúztam, majd az ajtóhoz vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót, majd bekukkantottam rajta. Az előszobában nem volt senki. Érdekes.
-Megjöttem!!-kiabáltam.
-A nappaliban vagyok!!-kiabált vissza.
Anyához vettem az utat, majd a mellette lévő bőrkanapéra ültem.
-Nem szeretnél mondani nekem valamit?-kérdeztem.
-Mire gondolsz?
-Anya, már nem hazudhatsz nekem többet!-förmedtem rá.-Mit titkolsz előlem?
-Figyelj..tudom, már rég el kellett volna mondanom, de nem volt hozzá elég merszem. Elég nagy vagy hozzá hogy tudd az igazságot...
Amikor annyi idős voltam mint te, szerelmes lettem egy fiúba.. Sebastian Verlacnak hívták.Boldogok voltunk együtt, szerettük egymást. Minden jól alakult egészen addig, míg ki nem derült mi is valójában. Kötelessége volt, a szülei által kiválasztott lányt feleségül vennie. Sokat szenvedtem emiatt.Egy lelki roncs voltam akkoriban. Született egy gyermekük; egy kislány. Amikor háború dúlt a városukban, rám bízták a őt. Azt mondták visszajönnek, ha rendbe jönnek a dolgok. Ez a kislány..-sóhajtott.-bearanyozta a mindennapjaim. Az édesapjára ütött.Aztán jött a rossz hír... mindketten meghaltak...Lisa, te az ő gyermekük vagy.
Könnyek folytak végig az arcomon,fájt az igazság. Alig hittem a fülemnek. De fel kellett tennem a kérdést.
-Mert mi volt valójában az apám?-kérdeztem szipogva.
-Árnyvadász
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése